Hosszú évek óta nem olvashattam olyan szép meséket, mint amilyenek
Boldizsár Ildikó
Boszorkányos mesék
c. mesekönyvében olvashatók.
Mesekönyvről beszélek, de olyan mesekönyvről, amely ugyan olyan mély emberi érzésekről szól, mint Andersen csodálatos meséi.
Míg azonban Andersen meséi végtelenül szomorúak, addig Boldizsár Ildikó meséi telve vannak élet- és természetszeretettel. Gyermekien egyszerűek és tiszták.
Megismerhetjük belőlük Amáliát a szépséges szép boszorkányt, aki megtanít minket arra, hányféleképpen esik az eső és milyen örömet okozhat, ha nem bosszankodunk azon, hogy ha esik az eső vizesek leszünk, hanem együtt játszunk az esővel és örülünk az életnek.
Megtudhatjuk belőle, hogy még a boszorkányok szerelme is maradhat viszonzatlan és fájdalmas, hogyan lehet mégis örülni a játékos esőnek, a mosolygós napocskának…hogyan győzhetjük le félelmeinket a mese segítségével.
Szerepeljen itt egyetlen mese a könyvből:
A Nap és a Hold találkozása
Egy réges-régi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.
Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgősnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, sem a folyókról és tengerekről, amelyeknek ők fodrozták a vizeit. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkor már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be az ég másik felét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban a másik oldalon útjára indult a Nap.
A Nap pedig sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni a hidegét, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőkről, a földekről, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.
Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltották egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott. Ezen az éjszakán a Hold megállt az égen, s elhatározta, hogy nem mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.
Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.
A Nap a szokásos időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, alig tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.
A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.
Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelségétől a Hold kibillent egyensúlyából, és sebesen zuhanni kezdett feléje, húzta magához a Nap ereje.
A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.
Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznának, egyikük biztosan elpusztul.
Csak Amália tudja, mit álmából fölébredve megtudott, s amit rajta kívül nem is sejt senki más. Hogy ez volt a legszebb szerelem eddig a világon, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.
|
Tárgy: Csodálatos könyvek 
Hétf. 8 Szept. 2008 - 2:34
. Köszönöm, hogy a figyelmünkbe ajánlottad!
s méltatlanul kifelejtettem SZEGEDI KATALIN 
nevét, aki a csodálatosan szép rajzaival felejthetetlenné varázsolta 
Boldizsár Ildikó álomszép meséit.
